Ez egy több bejegyzésből álló mini-sorozat lesz, aminek főszereplője az ember és emberiség. Körbejárom fajunkat tudományos, biológiai, filozófiai, etikai és vallási szempontból is, hogy egy kicsit összegezni tudjuk, kik is vagyunk mi? Remélem, hogy ez a sorozatom sikeresebbnek bizonyul majd, mint a régi idők BSGO-fan Hétvégéje. Tehát, kezdődjék az Ecce Homo! első része:
(Ötzi, a jégember rekonstrukciója)
Bár közismert, hogy elsősorban dinoszaurusz-bolond vagyok, annyira mégsem tartom magam szakbarbárnak, hogy kizárólag a földtörténeti idők egyik leghíresebb állataival foglalkozzak. Szinte minden élőlény törzsfejlődése érdekel, van, amelyik csoportjuknak az evolúcióját jobban ismerem, van, melyikét kevésbé. De létezik egy élőlény, melynek eredete, kialakulásának históriája az átlag gerincesek közül kiemelkedő prioritást élvez számomra, és ez az ember.
Mindig is foglalkoztatta az emberiséget a saját múltja, nem véletlenül. Már a legrégebbi írásos emlékek is komoly kihívást jelentenek, de maga az emberi faj kezdete sokkal régebbre nyúlik vissza, ami nincs kőtáblára vésve, csak a fossziliák alapján szemezhetünk ki néhány elszórt információmorzsát. És aki egy kicsit is érdeklődő a paleontológia fantasztikus tudományában, az nagyon jól tudja, hogy a fossziliák milyen keveset mutatnak…
Ugyan ez a helyzet az ember helyével is az evolúcióban. Minél messzebbre megyünk vissza az időben, hogy felgöngyölítsük a múltunkat, annál hiányosabbá válnak a biztos pontok, egyre több a találgatás. A teljes igazságot talán sosem tudjuk meg, legfeljebb az Isten országában, de addig is meginvitálom a Kedves Olvasót egy rejtélyekkel teli időutazásra. De mielőtt nekivágnánk, nem árt tisztázni egy-két dolgot:
1. Ahogy azt korábban írtam a hit és a tudomány viszonyáról, a két pillérnek nem szabad egymásra úgy tekintenie, mint az Erő világos és sötét oldalának (szubjektív, kinek mi a sötét oldal). A kettő nem egymást kizáró dolog, hanem kiegészítő. Itt most főleg tudományos fejtegetés zajlik, de a hitéleti oldal sem kerül háttérbe. És itt jön a második pont!
2. A tudomány bizonyos részlege szereti úgy definiálni az embert, mint a világ legintelligensebb állatát. Azt viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár az ember része az élővilágnak, de talán kicsit túlzás az embert az állatvilághoz kapcsolni. Erre kitérek később, miért is tartom így.
3. Abban a hit és a tudomány is megegyezik, hogy az ember nem cipőbe és ruhába bújt majom. Az a népszerű városi legenda, hogy az ember az emberszabású majomból származik, vagy akár csak a majomból, nem igaz. Charles Darwin sem mondott ilyen hülyeséget soha. (Őt magát ezzel a váddal támadták és készítettek róla gúnyos cikkeket, karikatúrákat.) Az ember evolúciós helye a világban ennél jóval összetettebb dolog. És most kezdjük is meg a beígért időutazásunkat! Figyelmeztetek mindenkit, egy végtelenül leegyszerűsített, vázlatos bemutató következik!
A tudomány jelenlegi állása szerint az emberré válás folyamata nem egységes időintervallumot használ, több különböző nézet is van, a mai napig gyakoriak a viták. Nem csoda, mert az evolúció elmélet ismeretében nehéz megmondani, hogy egy élőlény csoport melyik pillanattól kezdve válik emberré? Ugyanis nincs éles határ a fokozatok között. A természet nem szereti a nagy ugrásokat, ez igaz az evolúcióra is. Ahogy az ősmadár sem vált egyik napról a másikra galambbá, úgy a régi idők korai főemlősei sem lettek egyről a kettőre emberré. Az ember és az emberszabású majmok fejlődése kb. 6-8, de szélsőséges vélemény szerint 10-12 millió évvel ezelőtt vált ketté olyannyira, hogy többé nem olvadhatott össze az útjuk. Mi maradjunk a 6-8 millió évnél(évmilliók jelentése). Az első olyan élőlények, melyek már bizonyosan nem voltak majmok, de még embereknek nevezni is túlzás lenne, az Australopihtecusok voltak. Ezek a lények agytérfogatban alig haladták meg a mai csimpánzokat, de testfelépítésük több dologban eltért tőlük: medencecsontjuk és lábuk csontozata szerint már felegyenesedve jártak, amire szükségük is volt, mert jóval alacsonyabbak voltak a mai embernél. Élőhelyük még az erdő volt, táplálkozásuk vegyes: főleg gyümölcsök, de alkalom addtán szívesen fogyaszthattak húst is, ha hozzájutottak. Idővel az erdők visszahúzódása és a füves szavannák elterjedésének köszönhetően kénytelenek voltak alkalmazkodni a változó földrajzi tájakhoz, ekkor jól jött a felegyenesedve járás képessége: kiláthattak a magas fűből. Az Australopithecusoknak rengeteg faja létezett, mivel ez a csoport évmilliókon át létezett és terjedt szét Afrikában, a Közel-Keleten, Ázsiában, még Európában is. Mondanom se kell, ennyi idő alatt termetben, alkatban is kialakultak különböző változataik.
Az első olyan élőlény, melyre már nyugodt lélekkel rátűzhetjük az „előember” címet, a Homo Habilis volt (ügyes ember). Kb. 1,5 millió évvel ezelőtt jelent meg és rohamosan terjedni kezdett az afrikai őshazából négy égtáj felé. Az ő különlegessége abban rejlett, hogy nem csak alkalmi eszközöket használt, mint az Australopithecusok, hanem tudatosan elkezdett eszközöket készíteni; bár tény, hogy ezek az eszközök végtelenül leegyszerűsített, primitív tárgyak voltak. Mára csupán ősi, egyszerű kőeszközök maradtak fent, tehát nem tudhatjuk, hogy használt-e más anyagból is készített tárgyat, mert a fa és csonteszközök ennyi idő alatt az enyészeté lesznek. A kőeszközök viszont fennmaradtak, változatlan formában. Az eszközkészítés ekkoriban a legegyszerűbb pattintásos módszerekkel történt, mely során két kő összeütésével a gyengébb kőről levált egyélű szilánk (ez a „chopper”) kaparóként szolgálhatott. Ekkor még nem készültek konkrét vadász-eszközök. A Homo Habilis már „inkább emberi” arcvonásokkal rendelkezett, agytérfogata jelentősen nagyobb volt az Australopitechusokénál (a mai ember agytérfogatának kb. a fele), ami minden bizonnyal komoly hatással lehetett minden másra is: például a beszéd fejlődésére és az eszközkészítés képességének alakulására, a közösségi élet fejlődésére is lehetőségeket adott. Az emberi nem agya a következő év-százezredek alatt rohamosan növekedni kezdett, ami egy felfelé kanyargó spirálként kezdett hatást gyakorolni a kézügyességre. Fejlettebb agy, fejlettebb eszköz, még fejlettebb eszköz, még fejlettebb agy, és így tovább. Nagyon valószínű, hogy a Homo Habilis már ismerte a tüzet és elég nagy csoportokban is előfordult, akár ötven fős nagycsaládokban.
A Homo Erectus (felegyenesedett ember) egy viszonylag hosszú ideig együtt élt a Homo Habilissel, fennállása kb. 900000 évvel ezelőtt indult és kb. 3-200000 éve ért véget. Viszont nagyobb agytérfogata, és az ebből adódó egyéb előnyök győztesként hozták ki az evolúciós versenyben. Eszközeit már komolyabban megmunkálta, őhozzá köthetjük például a kaparó és marokkő (szakóca) első prototípusát is. Nem csak ismerte és használta a tüzet, de biztosan képes is volt azt meggyújtani, ami egy újabb óriási előnyt idézhetett elő: a táplálék megsütését, tehát a mai konyhatechnológia alapjait. Az így készült étel sokkal könnyebben fogyasztható, bizonyos esetekben különböző fertőzések (pl. férgesség) ellen is hatékony megelőző eljárássá válhatott. A Homo Erectus már nagyobb léptékben fogyaszthatott húst, mint bármely elődje, tehát életének egyre inkább szerves részévé válhatott az aktív vadászat. Ez a vadászeszközök megjelenését jelenthette, mely új adalék volt az emberiség eszközkészítéséi kultúrájának. De ez utóbbi jelenség érdekes módon jóval később következett be, mint ahogy azt az agytérfogat növekedéséből vártuk volna. Ugyanis fejlődött az emberi intelligencia, de az eszközkészítés technológiája év-százezredes konzervativizmusban rekedt. Ezt igazolja, hogy évezredeken át élt egymás mellett két olyan eszközkészítő kultúra, melynél az egyik a régi, egyszerű eszközöket (pl. chopper, primitív szakóca), és a komolyabban megmunkált precízebb eszközöket is előállított. Az elavult módszerek háttérbe szorulását vélhetőleg hullámokban terjedt új eljárások „hóbortja” válthatta ki, egyfajta divatként. Nem hittem volna, de azt kell mondjam, hogy a divatnak mégiscsak akadt legalább egy pozitív adaléka. A Homo Erectus is igen sokfelé elterjedt, szinte mindenhova az amerikai és az óceániai térségeken kívül.
Ahogy egyre gyakoriabbakká váltak a jégkorszakok, komoly változások álltak be az állat- és növényvilágban. Ez a globális hatás nem kerülte el az embert sem. Az első olyan embercsoport, amit már biztosan kiemelhetünk az előemberek táborából, és előléptethetünk az ősemberek közé, a Homo Sapiens (bölcs ember, elfogultságunk ekkor kezd megmutatkozni) volt, melynek legismertebb képviselője a jégkorszakhoz legjobban alkalmazkodott Neandervölgyi ember (Homo Sapiens Neanderthalensis). A Neandervölgyi ember meghódította Európát, amikor azt ellepte a jég és hó. Teste a jégkorszakhoz tökéletesen alkalmazkodott, agytérfogata pedig elérte a jelenlegi maximumot (sőt, esetleg kicsit meg is haladta azt). Kialakulása kb. 300000 évvel ezelőttre tehető, és eltűnése „csak” kb. 10000 éve történt meg. Tehát a Neandervölgyi ember utolsó néhány populációja jó eséllyel megélte azt a kort, amikor megjelenhettek az első civilizált kultúrák a mediterrán, szubtrópusi vidékeken. De ennyire még ne menjünk előre! A Homo Sapiens volt az első emberfaj, mely bizonyítottan foglalkozott az olyan elvont dolgokkal is, mint pl. spiritualizmus, művészet. Bizonyítottan eltemette a halottait és az eszközkészítést forradalmasította. A nagy agytérfogat, és a vele együtt fejlődött intelligencia a szociális élet és a nyelv kialakulásában is nagy szerepet játszhatott. Tehát ekkor már biztosra tehetjük, hogy megjelent az önmegvalósítás iránti vágy. A Neandervölgyi ember, mint fentebb utaltam rá, a jégkorszak embere volt: alacsony, de nagyon robosztus, erőteljes test jellemezte, orra széles és lapos volt, de vonásai már majdnem pontosan megegyeztek a mai ember arcával. Bár állcsúcsa nem volt, de szemöldökeresze igen, mely ősi jellegre utalt. A jégkorszak emberének eltűnésében nagy szerepet játszott, egy új, az afrikai őshazából felbukkant új csoport: a modern ember. Bár rendszertanilag ugyan az a faj volt, alfajban különbözött a Neadner-völgyitől, ez volt a Homo Sapiens Sapiens, melynek mi is tagjai vagyunk. A modern, és Neandervölgyi ember bizonyítottan együtt élt, elég sokáig. Bizonyított, hogy voltak konfliktusok is a két alfaj között, de megoszlik a tudományos vélemény arról, hogy pontosan mi okozta a Neandervölgyi eltűnését. A legvalószínűbb az a lehetőség, hogy évezredek alatt beleolvadt a modern ember populációiba. Ezt igazolja az, hogy a mai ember (ha csekély mértékben is), de DNS-ében a mai napig őriz Neandervölgyi örökséget, főleg itt, Európában. Példa erre (és most tessék kapaszkodni!): a világos bőr, a kék szem, szőke, egyenes szájú haj, a hízásra való hajlam, az erősebb testszőrzet a férfiaknál. Igen, az „árja fajteszt” egy kimutatható százaléka valójában sokkal régebbre, a Neandervölgyi ember idejére köszön vissza, az ő testi jellegzetességeit tükrözi. Erre nagyon jó példa még az, hogy azokon a vidékeken, ahova a Neandervölgyi nem jutott el, ezek a jegyek vagy nincsenek, vagy sokkal csekélyebb mértékűek: pl. amerikai indiánok, afrikai negroid rassz, óceániai polinéz-népek jellegzetességei.
(Neandervölgyi ember rekonstrukciója)
A jégkorszak végével a Neandervölgyi ember ideje is lejárt és a helyére, sőt, még azon is túl, szerte az egész Földön a modern ember terjedt el. Ide tartozunk mi magunk is. A modern ember készítette az őskor vége felé a legkifinomultabb eszközöket (nem csak kőből, szinte bármiből), megteremtette a művészetet (barlangrajzok, zene, tetoválás, tánc), és sajnos nem zárható ki, az első fegyvert is (kard). A modern ember szellemi képességei olyan szintre emelték a fajt, hogy képessé vált megváltoztatni a környezetét, háziasítani állatokat, nemesíteni növényeket, megjelent az írásbeliség és az olyan elvont témák is foglalkoztatták, mint saját eredete és helye a Földön. Az írásbeliség és a civilizációk megjelenése pedig elindította azt az apró fogaskereket a faj hosszú, mégis földtörténetileg pillanatnyi sztorijának gépezetében, amit mi (írott) történelemnek nevezünk, és ami a mai napig tart.
