A 2018-ban bemutatkozott, és véleményem szerint nagyon szórakoztatóra sikeredett Jurassic World folytatásban ismét a turmix-szaurusz láz hozza a fő konfliktust. Ismét és ismét megsüvegelem a filmvilág határozott döntését, hogy még jobban elrugaszkodik a „realizmustól”, nem akar tudományosabbnak tűnni, mint amit az ember egy szórakoztató céllal készült filmtől elvár. Mivel kb. egy éve lecsengett a film mozivászon-szezonja, ezért ismét spoileresen veszem vizsgálatom tárgyává a folytatás rémalakját, mely kiválóan példázza, milyen szempontokat helyez az emberiség az élre, ha állatból akar fegyvert készíteni. Erre a részre külön ki fogok térni az Indoraptor kielemzése után.
Az összes Indoraptor jelenet. Érdemes legalább egyszer megnézni, a feliratozás ignorálható.
Főgonoszunk, az imént említésre került Indoraptor nevű szuper-bio-szörnyeteg-fegyver. Ezt az állatot eredetileg titokban akarta az InGen összekotyvasztani a hadsereg számára, hogy katonai célra nyerjenek egy rettenetes, mégis könnyen idomítható harci fenevadat… jóval kevesebb sikerrel, mondhatni teljes kudarccal. A bestia genetikai alapja az Indominus rex volt, melyből háttérbe szorítva a T-rex genomot, inkább a raptor-jelleget erősítették meg, így méretre kisebb, de az eredeti célra ideálisabb, és nem kevésbé veszélyes, kifejezetten emberölő lényt alkottak. Sejthető volt azonban, hogy ha már az alapanyagnak vannak hibái, akkor a belőle készített másodgenerációs hibrid sem lesz tökéletes. Ahogy Dancsó Péter fogalmazta meg egy régi videójában: „…amikor a klónt klónozzák, és minden utód egyre silányabb lesz…” ez az elv megmutatkozni látszik az Indoraptorban fizikailag is, és lélektanilag is. Tehát Indoraptor rajongók, figyelem! Most szétsavazom a szeretett jószágot, mindezt úgy, hogy nekem is nagyon tetszett. Fura vagyok. :D
Fizikai tényezők – Az Indoraptornál elegánsan megfordították az arányokat. Az Indominussal ellentétben, itt többnyire raptort ruháztak fel némi (igen kevéske) T-rex jelleggel. Mivel itt nem egy állatparki látványosságra törekedtek, hanem egy katonai célú élő fegyverre, ezért magasságát tekintve (szerintem) jól lőtték be a kívánt vadállat termetét. Embernél valamivel nagyobb, de raptorosan kecses alkatú vadállatról van szó, mely kapott egy jó rockos sötét színt (a testen futó dizájnos sárga csíkot annak tudom be, hogy Dr. Wu titokban Edda rajongó :D). Az Indoraptor, bár magasabb a raptoroknál és nehezebb is, mégis az ő testfelépítésüket kapta, persze az emberi fantázia itt is ki kellett élje kreativitását. Az albínó Indominussal ellentétben sötét árnyalatú, darkos szuperraptor a termete ellenére épp olyan mozgékonynak lett megtervezve, mint a raptorok. De egyes testarányokat az InGen túltolt, így ha hosszasabban tanulmányozzuk az Indoraptor külsejét és mozgását, kiszúrhatjuk az anomáliákat.
Az Indoraptor mellső lábain lévő karmok baromira elnagyoltak. Ezzel nyilván a tépés-szaggatás képességét kívánták fokozni, de egyetlen tényező nagyon is belerondít ebbe az egyébként korrekt elképzelésbe: ez az állat többnyire négy lábon érzi jól magát. Vagy túl hosszúra nyújtották a testet, amiért az állat súlypontja nem a csípőre esik, vagy csak simán az egyensúly-érzékelésével van kis hangolnivaló, de tény, hogy az Indoraptor nagyon szétszórtan mozog, hol két, hol négy lábon közlekedik. Ez hosszú távon nem csak a fő fegyverek közé szánt karmainak nem tett volna jót, de már maga a csukló ízület is megsínylette volna a rendszeres be nem tervezett terheléstől. Az Indoraptor mellső végtagjai nem alkalmasak a test hordozására. Persze az is szerepet játszhat, hogy nagyon gyorsan, lóhalálában tervezték és nevelték fel az állatot (jó eséllyel szintén felgyorsítva a növekedését, akárcsak az Indominusnál), tehát hiába néz ki kifejlett állatnak, akkor is kölyök, melynek még meg kell ismernie saját teste lehetőségeit. Erre pont nem adtak neki esélyt, még annyit sem, amennyi az Indominusnak járt: amint lehetett, szűk ketrecbe zárták az Indoraptort, ami egy ilyen mozgékonynak szánt izénél alapból nem kedvező. Az Indoraptor feje szintén nagyon raptorszerű, csak annyi T-rexes adottságot adtak neki, hogy a raptorokkal ellentétben, az ő állkapcsa is alkalmas a csontok összeroppantására. Nem olyan erős, mint egy T-rexé (nyilván), de egyes harci kutyákat gond nélkül megszégyenítene a harapása. Fogazata szintén igen raptoros, ami ilyen harapási erőnél intenzív foghullatást eredményez, de „dinoszaurusz” lévén ez sem probléma, úgyis rendszeresen váltja az elhasznált fogait. Hátsó lábai jóval vaskosabbak, mint a raptoroknak, a lábközépcsontok kifejezetten T-rex szerűek, de az elmaradhatatlan hatalmas raptorkarom a második ujjon itt is adott. Érdekes, hogy az Indoraptor ezt a fegyverét nem használja különösebben. Inkább egész teste erejével elsodorja áldozatát, harapja és mellső végtagja hatalmas karmaival tépi. Bár ez a precíz „fegyver” valóban a jóval nagyobb testű zsákmány ellen fejlődött ki, az Indoraptort pedig elsősorban emberölésre tervezték, tehát ez a nem-használat összességében nem gond; amolyan kiegészítő fegyver a szörnyeteg arzenáljában.
A szörnyeteg ahogy sosem láthattuk: verőfényes napsütésben! Szerintem nagyon szuper!
Ahogy megfigyeltem, az Indoraptor érzékszerveri viszont bőven tompultak az óriás elődéhez képest. Ez súlyos visszalépés, militarista szempontból is. Az Indoraptor nem rendelkezik az Indominus hőlátásával (és eleve rosszul lát a sötétben), szaglása pocsék és a hallása is legfeljebb átlagosnak mondható. Egy állat-fegyver esetében ezeket a jegyeket meg kellett volna hagyni a maga erejében, bár lehetséges, hogy ennél a nullszériás példánynál még nem volt alkalmuk tesztelni az érzékszervek működését. Az Indoraptor tapintásával sem biztos, hogy minden rendben van. Nagyon sokszor kocogtatja a padlót a sarló alakú karmával, amikor emberi prédáit keresi. Nyilván zavaró számára a csúszósan sima felület, többször meg is csúszik, elbotlik. A tapintás tompaságának egyedül annyi „előnye” lehet, hogy az állat érzéketlenebb az erősebb ingerekre is, tehát a fájalomérzete is más (az is lehetséges, hogy ennek az oka a bőr vastagsága, mely ebben az esetben egy újabb kicsírázott T-rex jelleg lenne, és megmagyarázná, miért nem sikerült a fog-gyűjtő tagnap leszedálnia az állatot. Bár ez lehet szándékosan belé oltott immunitás is a kábításra, hogy ne kerülhessen ellenséges kézre). Erre tökéletes példa, amikor Owentől kap három lövést is egy igen izmos puskából, de annyit ér el vele, hogy az Indoraptor csak még morcosabb lesz. A vadászat és a harc izgalmában az Indoraptor teljesen immunisnak tűnik a fájdalommal szemben. Üveget tör-zúz, vasrudakat görbít el és szaggat szét, ahogy igyekszik a préda felé furakodni, de egyrészt ezek miatt nem szenved látványos sérülést, másrészt ha fáj(na) is neki, csak még jobban fokozza a harci vágyát.
Az állat intelligenciája szintén kérdéses pont. Elvileg az Indoraptor van olyan okos, mint az elődje volt, de erre nem látunk bizonyító erejű példát (legfeljebb a fog-gyűjtő tag csapdába ejtése, az ügyes húzás volt). Az is tény, hogy nagyon korán megkezdték a „kiképzését”, melynek legszembetűnőbb példája és visszatérő motívuma a feltételes reflex, melyet a szörnybe oltottak. Lézerpointerrel és(!) szirénahanggal kombinálva minden korábbi terv, gondolat törlődik, csak az a betanított cél marad, hogy elpusztítsa azt, amire a lézer mutat. Talán ez az egyetlen eddig biztos módja a kontroll alatt tartásának, az engedelmesség egyéb fokozatait sem idő, sem lehetőség nem volt kikísérletezni, legalábbis ennél a prototípusnál nem. Eredetileg nem is szánták eladásra, kiállítási darab volt, mert nem volt elég „szelíd”. A megoldást egy fokozottan szociális természetű dinoszaurusz (jelen esetben a Kék nevű raptor) gondos nevelésében látták a következő széria során. Mint a filmben láthattuk, a szakértelem ismét alulmaradt a pénzhajhászat ellenében. Visszakanyarodva az indoraptorhoz: az biztos, hogy tanulékony, de vadsága és őrülete (lásd Lélektani tényezők) nem engedi kibontakoztatni ezt a tulajdonságát. Pedig rémisztő lenne még belegondolni is, hogy mit ki lehetne hozni egy falka együttműködni hajlamos, szabadon cserkésző Indoraptorból. De ahogy az óriás elődnél, úgy ennél az állatnál sem sikerült elérni a társas viselkedés alapszintjét sem. Tehát összefoglalva, nem tudjuk biztosan, hogy az Indoraptor volt-e olyan zseni, mint az Indominus volt. Az utóbbi legalább annyira hajlandó volt együtt dolgozni a raptorokkal, hogy irányítsa őket, ez a szörny viszont nem találkozott ilyen esettel. Egyetlen találkozása más dinoszaurusszal azonnal küzdelembe torkollott, mert Kék nem hezitált sokat, hogy rátámadjon-e? (Küzdelmük végkimenetele akárcsak az Indominus ellen, itt is kizárólag a szerencsén múlott. Az Indoraptor ha a másik véglet felől is, de éppen elég nagy volt hozzá, hogy Kék ne okozzon benne komoly kárt, viszont az Indoraptor volt annyira agilis és raptorszerű, hogy felvegye a versenyt a „közönséges” raptorral. Ha a külső tényezők nem kedveznek Kéknek (megint), és a szerencse nem az ő pártjára állt volna, az Indoraptor is gond nélkül meg tudta volna ölni.)
Lélektani tényezők – Vajon a meglepetés erejével kell-e érnie minket, hogy egy olyan állat, amit az Indominus rex genetikai alapjaiból legóztak össze, tehát hordozza magában a hátrányos hajlamosító géneket is, szintén egy őrült mészárossá válik? A kérdés költői. Az Indoraptor pszichés defektje(i) ugyan arra az alapra épül(nek), mint elődje esetében. Mivel ezt az állatot is baromi gondosan gyilkológépnek tervezték és nevelték, ezért várható volt, hogy minden esetben az agressziót használja fel egy probléma megoldására. Az is közös vonás, hogy élvezetből, a kihívás kedvéért is szívesen gyilkol. Ha menekülni lát valakit, azonnal vadász módba kapcsol, ez még el is fogadható, hiszen turbóragadozó állatról van szó. De egy dologban nagyon elkülönül az Indominus rex, és az Indoraptor tébolya: utóbbi nem egy megalomániás, identitászavaros elmebeteg, hanem egy destruktív, ön-és közveszélyes szociopata, minden veszett sakálok rémálma. Az Indominus nem tűrt meg ellenállást, vélhetőleg ezért is ette meg még kölyökkorában a valószínűleg alárendelt testvérét, és ölte meg a raptorokat, amint ellene szegültek. De az Indoraptor nem hogy nem tűr ellenállást, nem tűr meg semmilyen nem növényi élőlényt, ami az útjába akad. Mindegy mivel találkozik, az első gondolata az, hogy megöli. Ennek az állatnak a vérszomja a ragadozó jellegeinek túltolásaként nőhetett ekkorára, persze nem kedveztek neki a korábbi tapasztalatok sem más élőlények részéről (például a bemutatóján is elektroösztökével ingerelték, hogy még vadabb legyen a „vevők” láttára). Míg az Indominus a parkban elszigetelten és ingerszegényen élt, addig az Indoraptort vélhetőleg kölyökkorától bántalmazták (szinte biztosan a fékentartása végett), korlátozták a mozgását amennyire csak lehetett, még a fénytől is elszigetelték, és ez rányomta bélyegét a viselkedésére. Amint elszabadult, csak az érdekelte, hogy gyilkolhasson, habár ezért alkották meg.
Feltűnő az a rövid jelenet, amikor Owen a bemutatón kialakult káosz közepette végigverekszi magát az Indoraptor ketrecét irányító sín kezelőpultjához (út közben le kellett zúznia néhány biztonsági embert), az állat pedig a háttérben követi őt a figyelmével, újra és újra támadásokat indít Owen felé, habár a vastag rácsok miatt erre nincs reális sansza. Aztán egy vérfagyasztó pillanatig szemeznek is egymással. Az Indoraptornak megvan az esze hozzá, hogy felmérje, ki a legtökösebb ember a tömegben, és amint felismeri azt, elsősorban őt akarja megölni. A későbbi kergetőzésben persze elterelődik a figyelme a visítva menekülő kislányra, de az Indoraptor bizonyosan fontosnak érezheti, hogy megölhesse azt az embert, akit „méltó riválisnak” tekinthet. Ez az örökség még az Indominustól származhat, mely szintén újra és újra a nagyobb kihívások felé törekedett. Ez nyilván nem Owen személyére vonatkozik, hanem inkább a tapasztalt viselkedésére. Az Indoraptor csak annyit látott belőle, hogy ő a legharciasabb emberi lény, tehát tébolyodott szörny önmagából indult ki.
A Kék és az Indoraptor közti kettő darab összecsapás során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rendezőknek Kék a legszimpatikusabb (persze a nézők között is így vélekedtek, visszaemlékezve az első Jurassic World film utáni Kék lázra), tehát nyilván neki kellett győznie, amúgy is a Jurassic Worldben minden „főgonosz” dinoszaurusznak halnia kell (ellentétben a Jurassic Park szériával, ahol érdekes módon a főellenség sosem pusztult el)! De ahogy fentebb kitértem rá, önmagában, a kedvező körülmények és a szerencse baromi hathatós támogatása nélkül egy közönséges raptornak semmi esélye nem lenne az Indoraptor ellen, az Indominus rexre ez pláne vonatkozik. Egy magányos Indoraptor és egy falka raptor között már kérdéses lenne a végeredmény. A kérdések tehát a következők:
Az indoraptor handicap nélkül megállt volna egy raptornak? Kétség kívül, sőt, az összecsapás relatív rövid idő alatt a raptor halálával végződött volna. Az indoraptor túl nagy és erős, de egyben majdnem olyan ügyes is, mint egy raptor és az őrjöngő tébolya még veszélyesebbé teszi.
Az indoraptor megállt volna egy T-rexnek? Kizártnak tartom. Vadsága rendben van, az Indoraptor hezitálás nélkül megtámadná, de a T-rex egyszerűen túl nagy falat neki. Annyi sansza sem lenne, mintha Kékkel kéne verekednie. Előbb utóbb a T-rex fogást talál rajta (mert az Indoraptor esztelen módon küzd, végtelen vadsággal, nem taktikázik egy kicsit sem), és akkor a turbóraptor bizony kettéroppan.
Az Indoraptor megállt volna egy Indominus rexnek? Ez a kérdés már-már a felesleges szintet éri, semmi esélye nem lett volna az előddel szemben. Főleg, ha az indítékot is belevesszük…
Összefoglalva tehát úgy gondolnánk (valahol jogosan), hogy az Indoraptor végül is egy tényleg felhígított, selejtes változata az Indominusnak. Minden téren alulmarad az egyébként is hibás óriással szemben, fizikai és szellemi, továbbá pszichés szinten is. De azt ne feledjük el, hogy az Indoraptort speciális feltételek szerint, speciális célra tervezték meg, az egyetlen „prototípus” pedig nem került volna éles bevetésre soha. Eredetileg csak az ugródeszka lett volna a tökéletes harci fenevad előállításához. A genetikáját, kondicionálását, nevelését és idomítását generációról generációra finomították volna, ha az a barom nem bocsátja árverésre Dr. Wu határozott szakmai ellenvetése ellenére. De a lény szellemi atyja (Dr. Wu) végül ismét megúszta élve, a szükséges genetikai állomány a birtokukban van, tehát, ha lesz folytatás, nem kizárt, hogy a tökéletesített Indoraptorok felbukkanása várható. De mégis mi értelme ilyen harci állatot létrehozni, amikor egy nem mai csirkének számító AK-47-es kisebb is, olcsóbb is, és legalább ennyit tud (hatékonyan öl)? A válaszhoz egy kis történelemóra kell:
Az első gondolat, ami eszünkbe jut a háborúzó állat hallatán.
Már az ókorban elkezdtek kísérletezni az állatok harcászati célú használatára. A legszembetűnőbb példa ugyebár a harci elefánt. De az sem valósította meg a hozzá fűzött reményeket. Pedig csiszolták ezt a lehetőséget is, volt, hogy maga az elefánt volt a fegyver, volt hogy csak amolyan mobil-erődként szállított íjászokat. De hamar kifejlesztették ellene a megfelelő ellen-taktikát. A harci kutyák kitenyésztése új irányt vett. Kellőképp betanított kutyákat falkában az ellenségre szabadítják. A kutya gyors mozgású és mivel saját tudata van, kiszámíthatatlanabb ellenfél bármilyen kézzel készült fegyvernél. De egy jól időzített nyílzápor már ezt is letudta. Manapság is vannak kísérletek az állatok hadászati célú használatára, például delfinekkel kísérleteznek. De a történelem során a középkortól már nem volt jellemző az állat a frontharcban (mármint önálló fegyverként, a harci mének ezen a téren azért kivételesek, mert inkább csak járművek voltak, mint valódi fegyverek). A technológia sokkal gyorsabban fejlődik, mint ahogy az állatok az elvárásoknak megfelelően formálódnak. A sorozatgyártás és fejlesztés mindig lekörözi a tenyésztést, ami lerövidíthetetlen időbe kerül, nem beszélve a táplálásról, stb. Tehát, az ilyen állatok nem a frontra valók. Ha kitenyésztenek egy harci állatot, akkor azt egyedül a hátországra és az utánpótlásra szabadítva lehet eredményes, mint embert nem igénylő, önálló gerilla. Amíg az ellenség soraiban orv-vadászik, addig nem gond, és mivel mi tenyésztettük ki, mi tudjuk a módját, hogy fékezzük meg, ha a sajátjaink közé kóborolna néhány. Nos, ilyesmi felhasználásban tudnám elképzelni az Indoraptort is, a Jurassic World világában. Nem a frontra való csapásmérő erő, arra minden más jobb. De a hátországot és az utánpótlási vonalakat terrorban tartó, és ezáltal blokkoló gerillaharcmodort űző fenevad már más szintet képvisel.
