No, lássuk csak... kereken nulla óra (tehát semennyi) alvással a hátam mögött, hogy teljesítek. :) (Kéretik mellőzni a bucin fejelés hagyományát!)

Nem akarok ítélkezni, vagy "frankót", "tutit" mondani, csak vélemény: szerintem az emberek többségében benne van az, hogy valamiben (akárcsak egyetlen kis apróságban) feljebb valók másoknál. Ez a valami tulajdonképpen bármi lehet, külső vagy belső tulajdonság. Mondok pár példát:

szépség, jóképűség, sportos alkat, magasság, ideális testtömeg, intelligencia, jó anyagi körülmények, kisugárzó személyiség, "cukiság" (*rókázik*), megbízhatóság, becsületesség, igaz(?) hitűség, fizikai erő, jó nyelvérzék, kézügyesség, gyorsaság, a Nagy Igazság Ismerete, stb.

Tehát akármi lehet, még a legjelentéktelenebb apróságot is felfújhatja az ember, hogy "No, én ebben megkérdőjelezhetetlenül jobb vagyok mindenkinél!"

Megjegyzem, az előnyös, vagy kiugró jó tulajdonságainkkal tisztában lenni mindenképp okés dolog. Minél több van belőle (anélkül, hogy valójában csak magunknak magyaráznánk be öntömjénező módon), annál jobb. :) A baj akkor kezdődik, amikor ez(ek) miatt felmerül bennünk a hamis gondolat, hogy ez, vagy az mindenki más fölé emel minket és ezért jogunk van a másik embert alacsonyabb rendűnek, vagy a mi szintünk alattinak tartani. Tehát amiről most szó esik: az elitizmus, gőg, nagyképűség és ezek ellen oldala, avagy az alázat.

Minden ember szereti azt érezni, hogy különleges. És ez még rendjén is van, mert igaz. MINDEN ember különleges, egyszeri és megismételhetetlen. Hiszen Isten minden embert egyedinek tervezett és teremtett. De most jön a csavar, pont ez az, ami az embereket egymással szemben egyenlővé teszi. Paradoxnak hat, de pont azért, mert minden ember egyedi, senki sem lóg ki a sorból, tehát egyik ember sem különlegesebb, vagy "kiemelkedettebb" a másiknál. Ez főleg akkor hangzik furcsán, amikor a fizikailag és szellemileg fitt atlétát összehasonlítjuk a Down-kórossal.

- Az atléta jobb fizikai állapotban van?

- Igen!

- Szellemileg is "pöpecebb"?

- Naná!

- Ergo az atléta kiemelkedettebb?

- Nem!

- De hát miért? 2:0 az atléta javára!!!

Ismét emberi gőg. Valahol érthetően, hiszen emberi mércével nézve tényleg az atléta az életrevalóbb. Csak az a helyzet, hogy szerencsére a mi Istenünk nem így gondolkodik. Ő nem a genetikát, vagy csak a testi adottságokat nézi (hiszen Ő adta, nem nálunk van az adu ász), hanem az ember egészét. Mert az ember test és lélek! Akkor most csavarjuk meg a dolgokat más szemszögből:

- A Down-kóros tud bűnt elkövetni?

- Dehogy is!

- A Down-kóros üdvözül?

- Biztosan!

- Ergo valójában a Down kóros a "tutibb"? Hiszen számára garantált az üdvösség!

- Nem!

- De hát miért? Hiszen ő legalább biztosan bűntelen!

Megint leragadtunk egy részletnél. Ne csak a lelket, vagy csak a testet nézzük (és amiről a bejegyzés eredetileg szól), ne állítsunk mércét a másik emberről. A saját szubjektív véleményünk ugyanis nem biztos, hogy az Igazság. Még Pilátus is megkérdezte Jézustól, hogy mi az, pedig ő akkor magas rangú "méltóság" volt!

Az a baj velünk, hogy valamilyen módon, valamiképp mindig lealacsonyítunk valamiben másokat. Vagy ha mást nem is nyomunk lejjebb, magunkat jogtalanul feljebb emeljük. Ilyenkor jusson eszünkbe Krisztus tanítása:

"Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor fogsz majd látni, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!" /Mt 7,1-5/

(Nem tudom, hogy vagytok vele, de amikor ezt a részt olvasom, mindig égni kezd a pofám...) Ahhoz, hogy eddig mi is eljussunk, a gőg és hamis elittudat tökéletes ellentéte kell: az alázat.

Tehát miután a lényeget elmondtam, egy házi feladat következik: amikor alkalmad nyílik rá, nézz a tükörbe. Egy ismerős alakot fogsz látni, nézd meg jól az arcát. Minden vonását, de legfőképp a szemét és a fent tárgyaltakra gondolva kérdezd meg: mi a véleményed magadról és az alázatról? Ezen a kérdésen és témán elmélkedve erre a kérdésemre (mi a véleményed magadról és az alázatról, Malkáv?), arra a válaszra jutottam, amit lentebb idézek az optyinai Vaszilij atyától (az idézetben benne van a válasz a kérdésre, melyet az újvértanú nálam jobban megfogalmazott anno):

"Látod, hogy körülötted mindenki méltóbban él nálad, becsületesebben, igazabban, alázatosabban, tisztábban. Örvendezni kezdesz, hogy nem vetnek meg téged, az utolsó nyomorultat, nem utálnak, hanem egyenrangú félként beszélnek veled, melléd ülnek az asztalnál, együtt járnak veled templomba, és sohasem engedik meg maguknak, hogy akár tettel, akár szóval, akár tekintettel rámutassanak méltatlanságodra és tisztátalanságodra. Eltűrik, hogy a közelükben légy, betakarják tökéletlenségedet, hibáidat, bűneidet, irgalmat mutatnak irányodban, és néha még arra is megkérnek, hogy teljesíts valami kolostori engedelmességet*. Ezzel különös tiszteletet tanúsítanak, figyelmet mutatnak, a szolga, sőt, barát rangjára emelnek téged.

Uram, megbocsátják nekem vadságomat, és kéréssel fordulnak hozzám! Nem ez az öröm, nem ez a Paradicsom? Mindezek a gondolatok az alázatról való bölcselkedésből születtek, az igazi alázat azonban nem él nyomorult szívemben. Látom, hogy hogyan kellene alázatosnak lennem, de nem tudom megvalósítani. Uram,add nekem a Te alázatodat és szelídségedet, és töltsd be azokkal a szívemet. Töltsd be színültig, hogy semmi más számára ne maradjon hely benne, hanem mindenütt a Te legédesebb alázatod legyen."

(Akinek minden joga megvan ítéletet hozni az emberiség fölött.)

Lábjegyzet (mert az furcsa mód majdnem mindig van):

*kolostori szolgálat: mivel nem vagyok szerzetes, tessék ezt bármilyen más szolgálattal kapcsolatba hozni. Köszönöm. :)