Nem ezt a bejegyzést akartam kitenni mára, de a váratlan események elsőbbséget élveznek.
Húsz perc telt el, hogy Mao főhadnagy, a hullámos papagájom elment. Négy és fél évet élt, ami nem sok. Nem tudom biztosra, miért ment el most, de már nem számít. Az a fontos, hogy mit tudtam neki adni és hogy ő mit adott nekem.
Mao-t 2017-ben kaptam október elején. Nagyon nehéz fiókakora volt. Az előző "tulaja" nem akart szaporulatot, így baromi barbárul bánt a fiókákkal. Kettőről van értesülésem, az egyik egy pincében végezte macskajátékként. A másik egy mobiltelefonos dobozban került Newseeékhoz, és ők hozták el nekem. Mao emiatt sosem tudott igazán megbízni az emberekben, kézhez szoktatni sosem sikerült. De később ez már nem is volt célom. Csak meg akartam adni neki mindent, amire szüksége volt ahhoz, hogy a borzalmas kezdet ellenére egy kiegyensúlyozott, jó élete legyen.
Mao velem össze tudott barátkozni a maga módján. Volt, hogy a vállamra ült, amikor számítógépeztem, volt, hogy a szemöldököm kezdte csipegetni. :) Mivel rendszeresen figyelte, ahogy a World of Tanks-el játszom és lelkes csipogásokkal kommentelte, úgy határoztam, hogy kinevezem harckocsizó csipog-csipognak. Így indult a katonai karrierje, amely során nagyon szépen haladt fölfelé a ranglétrán. Hadnagyi rangban volt, amikor időszerűvé vált a költözésem. Akkor adtam ki az obsitos levelét, amit azóta is őrzök, főhadnagyi rangban szerelt le. De mindig figyelemmel kísérte a játékomat.
Mao némely zenét, amit hallhattam, igencsak szerette. Azokat a dalokat a szokásosnál is délcegebben csipogta. Kedvence volt a Skillet együttes Whispers in the dark című száma. Amikor elköltöztem, át kellett tennem őt egy hordozható kisketrecbe. Akkor még nem tudtam, hogy kell ezt csinálni, így sajnos elég hosszú hercehurca lett, mire meg tudtam fogni. Akkor elvesztettem azt a bizalmat, amit kiépített felém, ezért soha többé nem tettem felé semmi olyan mozdulatot, ami megijesztheti. Igyekeztem változatos étrenddel tartani, mindig volt friss vize. De a költözés során szükségessé vált, hogy kapjon egy társat, mert sokáig nem vagyok otthon a munka miatt és egy hullámos papagáj nagyon nem viseli a magányt (mint általában a papagájok). Így jött közénk Bucc, akit már én vettem neki. Jól megvoltak együtt.
Mao főhadnagy az életem egy olyan szakaszában csatlakozott hozzám, amikor a legsúlyosabb depressziós korszakomban voltam. A jelenléte nagy segítség volt, mert akadt egy hányattatott sorsú lény, akiért felelősséggel tartoztam. És a puha tollai, finom (alig érezhető) illata, a megnyugtató csipogása sokat segített nekem. Sosem fogom őt elfelejteni. Vele voltam az élete utolsó egy órájában. Nem félt tőlem, pedig a kezemben tartottam. Úgy érzem, és hinni akarom, hogy jobb helyen van most. Az Úr őt is nagyon szereti és az Ő országában sokkal boldogabb lehet, mint itt a Földön volt. Hát, repülj, Mao!
