A szabad szemmel ugyan nem látható, de mégis legnagyobb különbség az ember és a főemlősök, illetve az egész állatvilág között a lélek fejlettsége. Az ember test és lélek egységét alkotja, Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. A maga képére, tehát az ember testfelépítése, anatómiája, a mindenható Isten „képmása”, már amennyiben szabad így skatulyázni a Teremtőt. A hasonlatosság a jó és rossz közti megkülönböztetésben nyilvánul meg, és a szabad akaratban, tehát a lélek szabadságában. Ez a lélek jóval mélyebb, összetettebb, mint az állatoké. Az ember élete nem pusztán az ösztönök szintjén él, nem csak a jelenben tartózkodik: elméje és lelke a múltra és a jövőre is tekint. A jó rossztól való megkülönböztetésének képessége újabb adalék, amiben Istenhez hasonlatossá váltunk, bár nagy árat fizettünk ezért a tudásért. Nem lett volna szükségünk rá, ha a bűnbeesés nem történt volna meg, egyáltalán nem lennénk kevesebbek, pont ellenkezőleg! Az igazi hasonlóság a szabad akaratunkban rejlik. Az állatok cselekedeteit többnyire a testi szükségletek és az ösztönök (szaporodás ösztöne, életösztön, stb.) határozzák meg. Még a fejlettebb állatoknál is jelentős szerepet játszanak ezek az előre beprogramozott viselkedésminták. Reakciók a környezetükben zajló, többnyire váratlan eseményekre. Az ember viszont többet tud: nekünk is vannak ösztöneink, de képesek vagyunk uralkodni rajtuk és életünk minden pillanatában mi hozzuk meg a döntést, mit és hogyan csináljunk; akár jót teszünk, akár rosszat. A szabad akaratnak köszönhetően nem vagyunk marionett bábuk Isten kezében, az Úr nem Sims-ezik velünk. Élhetünk úgy egész életünkben, hogy megismerjük Őt és törekszünk rá, hogy tanításai szerint járjunk el mindhalálig, dönthetünk úgy is, hogy nem. Ettől Isten szeretete az ember iránt nem változik. Az már más kérdés, hogy Isten nélkül nagyon nehéz maga az élet, hát még ami utána jön…

Tehát az ember különleges helyet foglal el a világban, mert Isten egész teremtése, az élet több milliárd éves folyamatos, gondos formálása arra a végső célra irányult, hogy létrehozzon minket, embereket. Ezért is szokás mondani, hogy mi vagyunk a teremtés koronája. Isten már akkor tudta és akarta, hogy embert teremtsen, amikor első pillanatban létrehozta az Univerzumot, és annak minden törvényszerűségét. Amikor aztán pont az ideális csillag körül, pont az ideális távolságban, pont egy megfelelő méretű és tömegű holddal kiegészített bolygón, pont akkor, amikor ideje volt, megjelent az élet, annak az életnek a csúcspontja pedig az ember lett. Isten az embernek adta a világot:

„Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata, az ég minden madara, és minden, ami mozog a földön; a tenger minden halát is kezetekbe adtam! Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek… „
…Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok: járjatok-keljetek a földön, és uralkodjatok rajta!” /Ter 9 1-7/

Isten az embernek adta az egész Földet, annak minden állatával és növényével együtt. Ez felfoghatatlan ajándék, de egyben hatalmas felelősség is. Szabad akaratunk nem teszi tabuvá, hogy esztelenül kizsákmányoljuk a világunkat, de mi szívjuk meg legjobban, ha megtesszük. Ezért is szükséges, hogy bár legyünk tudatában azzal, hogy a Föld a miénk, vigyázzunk rá! Mert az, hogy a mi tulajdonunk, nem jelenti azt, hogy szét is kell barmolni. A kiszipolyozott világ, ahol a kapzsiság és az önzés példaértékű, az emberiség jövője elég cudarnak ígérkezik. Ezért kell foglalkoznunk a jövőnkkel, a következő bejegyzésben, mely terveim szerint ennek a sorozatnak a záró bejegyzése lesz.