Legutóbb végigzongoráztuk az emberiség evolúciójának egy nagyon leegyszerűsített, sarkított vázlatát. Figyelemmel kísérhettük a korai előemberek fejlődését, elterjedését, majd az ősemberek felbukkanását, végül saját őseinknek az egész világot birtokba venni képes erejét. De, a mostani bejegyzést egy mostanában nagy divatnak örvendő elméletnek szentelem, annak érveivel és megcáfolásával.

Az ember rendelkezik olyan tulajdonságokkal, melyekkel a legközelebb hozzánk álló élőlények nem. Ezek a tulajdonságok egy hajdani evolúciós alkalmazkodás máig megmaradt emlékei és maradványai, és mind a vízhez köthetők. Egyesek feltételezik, hogy az emberi evolúció egy része a tengerhez kapcsolódik; egész pontosan úgy vélik, hogy az emberiség egy része fejlődése korai szakaszának egy rövid részét a tengeri életmódhoz alkalmazkodva töltötte, ez az ú. n. „vízi majom” elmélet. Először lássuk a vízi majom elmélet néhány kérdését, melyre úgy tekintenek, mint az őseink tengerben élésének bizonyító erejű leleményeire, közvetlen utána a válaszaimat:

1. A jelenlegi levegő visszatartási rekord kb. 20 perc. A delfin ennyi ideig képes visszatartani a lélegzetét. Más főemlős erre nem képes, vajon miért? Azért, mert az emberi agy mérhetetlenül fejlett és az emberi akarat is egy nagyon fontos tényező. A többnyire Afrika szívében élő főemlősöknek nincs szükségük rá, hogy visszatartsák a levegőt, tehát ezt a képességüket tudatosan nem fejlesztették. Ellentétben az emberrel, mely mint köztudott, előszeretettel úszik, főleg hivatás szerűen és megélhetési célból, mint például a gyöngyhalászok.

2. Az ember gerince sokkal rugalmasabb és hajlékonyabb minden főemlős közül. Nem lehet, hogy ez is az úszást megkönnyítendő alakult ki? Illetve nem lehet inkább az, hogy maga a felegyenesedés is a víznek köszönhető, hiszen a sekély vízben így könnyebben találtak élelmet a „vízi majom” őseink? Az emberi gerincoszlop valóban meglepően hajlékonynak mutatkozik, főleg ha ezt céltudatosan fejlesztik (lásd artisták), de a gerincoszlop felépítése nem a vízi életmód miatt olyan, amilyen. Ha megvizsgáljuk a gerincünket, láthatjuk, hogy minél lejjebb megyünk nyaktól, annál vastagabbak a csigolyáink. A víz felhajtó ereje mellett nem lett volna szükség erre, ami nyilván azért alakult ki így, mert a lejjebb lévő csigolyatesteknek nagyobb súlyt kell elbírniuk. Arról nem is beszélve, hogy a legkorábbi előember leletek is már felegyenesedett testűek, gerincük a miénkhez nagyon hasonló.

3. Miért van az, hogy az emberi test szőrtelen, épp úgy, mint a ceteknél, melyek köztudottan tengeri életmódú emlősök? Az emberi test valójában nem teljesen szőrtelen. Ez a megállapítás csak a tenyerünkre és a talpunkra igaz, épp úgy, mint a főemlősöknél. Itt annyiról van szó, hogy a darwini evolúcióban ismert nem-használat hatásaként ezek az eredetileg testhőmérséklet megtartására való szőrszálak sokkal vékonyabbak és rövidebbek lettek. Ahogy az emberiségnél beköszöntött a ruha, mint viselet, nyilván értelmetlenné tette a szőrzet létét. Érdekesség viszont, hogy a másodlagos nemi jellegek (hónalj, fanszőrzet, férfiaknál arcszőrzet és a haj) szőrszálai viszont megmaradtak és jól fejlettek. Pedig az ilyesmi értelmetlen közegellenállást produkálna a vízben.

4. Az újszülött a születése után közvetlenül, sőt, néhány hónapig még automatikusan nem vesz levegőt a víz alatt és jellegzetes kutyaúszásba kezd, ellentétben a főemlősök utódaival, melyek rövid idő alatt megfulladnak. Ez nem utal a rövid ideig tartó vízi életmódunkra? Nem. Érthető, hogy ez fogas kérdésnek tűnik a vízi majom elmélet híveinek körében. De azt ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az ember újszülöttje nem egyenlő az emberszabású majom újszülöttével. Annyiban fejlett az emberi csecsemő agya, hogy az életének ilyen korai szakaszában, ha vízben találja magát, azonnal visszatartja a lélegzetét. Ez nem tudatos cselekedet, hanem ösztön, és az intrauterén (tehát méhen belüli) idők egyre haloványabb emléke. Nem véletlen, hogy ez a reflex idővel eltűnik.

5. Miért vannak úszóhártyák (egész pontosan azok maradványai) az ujjaink között? Ha rendesen szétfeszítjük az ujjainkat és jól megvizsgáljuk a kezünket, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek a bőr-hártyák nem úszóhártyák. Feladatuk kettős: egyrészt a marok „befogadóképességét” minimálisan módosítják, másrészt megakadályozzák, hogy erővel úgy szét tudjuk nyitni egymástól az ujjainkat, hogy az már ízületi sérülés (ficam) kockázatát váltsa ki. Egyszerű a tesztelése: feszítsd szét az ujjaidat, amennyire csak tudod, jó erősen és tartsd úgy, ameddig bírod; nem a konkrét ujjaidban fogod a feszülő érzést érezni, hanem ezeken a hártyákon. No, ezért vannak.

6. Az ember verejtékezéskor bőrén nem csak vizet, hanem sót is kiválaszt. Ugyan ez van a könnyeinkkel is. Miért pazarolja a test ennyire a sót, ha nem azért, mert törzsfejlődésünk egy rövid szakasza tengerben zajlott, ahol a só általában jelen volt/van a vízben, oldott állapotban? Izzadáskor nem csak sós vizet veszít az ember, és ugyan ez igaz a könnyezésre is, hanem többek között hormonokat. A sós víznek egyébként van egy érdekes tulajdonsága: nulla fok körüli hőmérsékleten is folyékony marad, mert a sókristályok nem hagyják a vizet megfagyni. Ezért van az, hogy a sarkvidékek jéghegyei mind édesvízből állnak. Erre a lépésre azért volt szükség, mert az emberi faj a jégkorszakban alakult ki, a modern ember pedig különösen. Evolúciós szempontból „bevállaltuk”, hogy értékes sót is veszítünk könnyezéskor, verejtékezéskor, de ez a sós verejték akadályozza meg, hogy az izzadságunk a téli hidegben szó szerint ránk hagyjon (kemény tél esetén), ami életveszélyes lehűlést okozhat. Arról nem is beszélve, milyen cudar lenne, ha a kemény tél alatt a szemgolyónkat kitöltő víz megfagyna a könnyeinkkel együtt… arról végképp nem beszélve, hogy szervezetünk nem tudja rendesen feldolgozni a sós vizet. Egészségügyi kockázat nélkül kizárólag édesvizet ihatunk meg. Tengeri életmód esetén ez nagy szívás lenne, elvégre nincsenek a tengerek közepén itt-ott elszórva édesvízi területek, ahol a tengeri emlősök édesvizet ihatnak.

A vízi majom elmélet igen népszerű dolog mostanság, de ez inkább divat, mint valós tudomány. Mikor éppen divatja van, előveszik, terjesztik, amikor nincs szezonja, háttérbe szorul. Aztán leporolják, és ismét szárnyra kel. De egyetlen igen komoly bajom nekem van a vízi majom elmélettel: ezt a feltételezést és tippet (mert másnak nem nevezhetjük) semmilyen fosszilis lelet nem támasztja alá. Míg a cetfélék és pingvinek evolúciója jól nyomon követhető, szinte lépésről lépésre, sehol a világon nincs olyan lelet, ami emberszerű élőlény vízi életmódhoz való alkalmazkodását bizonyítaná. Az ehhez kulcsfontosságú, bizonyító erejű fossziliák hiánya pedig arra utal, hogy akármilyen jól hangzik: őseink egy ideig tengerben lubickoltak, aztán visszatértek a szárazföldre; erre sem földtörténeti, geológai és paleontológiai bizonyítékok nincsenek. Az emberi fejlődés és emberré válás témája kétség kívül sok kérdést vet fel, de az biztosan nyomon követhető, hogy evolúciónkra nem volt hatással a tenger. És nem vált le tőlünk egy olyan oldalág, mely teljesen alkalmazkodott a tengerhez, mint a cetek. Röviden a lényegre térve: nincsenek sellők, csak a legendákban és mesékben.