Gyerekkorban sokan (ha nem mindenki) vágynak arra, vagy csak fantáziálnak arról, hogy milyen ilyen-olyan különleges képességekkel megáldott szuperHŐS lesz/lenne/szeretne lenni. Persze már korunk túl lépett a tapadós cicanacira húzott fecskealsó és gumicsizmás, lobogó köpenyes sablonon. Természetesen ahogy idősebbek leszünk, világossá válik: a valóságban nincsenek Supermanek, nincsenek természetfeletti képességekkel bíró (természetesen mindig szép/jóképű) alakok, akik kilométerekről hallják vészkliáltásunkat és a segítségünkre sietnek. Ha lennének, egyetlen gyilkosságot sem jelentene be a híradó olyan unott, monoton hangon, mintha az időjárásról számolnának be.
Tehát realizálódik a kép. "Okés, szuperhősök nincsenek, én sem lehetek azzá. Nem a Kriptonról jöttem, nem csípett meg egy szuper-genetikai kísérlet mutáns pókja, semmi egyéb, de nem ügy. Ha szuperhős nem lehetek, akkor csak a sima hétköznapok hőse leszek." Gondolja magában az egyszerű ember.
Ez persze nem hangzik érdekesnek, mindenki bagózik rá. De az igazi hőst ez nem érdekli, mert nem azért csinálja a számtalan apró (vagy nem is olyan apró) jót, hogy reflektorfénybe kerüljön. Csak azért csinálja, mert így helyes cselekedni. És azt kell mondjam, a noname hősök jól csinálják.
Mindenkinek adott, hogy hős lehessen, még ha nem is úgy, ahogy az Hollywoodban ábrázolni szokás. És persze nem mindenki lehet Kalkuttai Szent Teréz sem, de hétköznapi hős lehet. És mégis akadnak, akik bár a lehetőség adott és szükség is lenne rájuk, mégsem lesznek hősé.
Ez főleg azoknak gáz, akik ráadásul hősök akarnak lenni, mégsem lesznek azok, hiába feszülnek meg. Nem teszik túl magasra a lécet, reálisak a vágyaik, a hétköznapi átlagember hősiességének is örülnének, aki teljesíti megbízhatóan a feladatait, családot tart fent, vagy akár csak jó humorral bír és felvidít egy rövid időre bárkit, aki épp szomorú. Tehát nem Pókemberek, vagy egyéb stilizált hősfélék akarnak lenni, hanem valódi, ismeretlen hősök. De mégsem azok. Valami hiányzik, nem teszik meg amit kéne, még rosszabb esetben tudják is, hogy mi a gond és mi lenne a racionális megoldás, de saját gyengeségük miatt nem teszik meg. Csalódást okoznak a környezetüknek, csalódást okoznak önmaguknak és ez tisztességgel a padlóhoz szegezi őket. Nem tudnak kiszabadulni ebből a lelki fogságból, ez ördögi kör. Egyszerűen be kéne látniuk, hogy nem hősök, de nem erre kaptak meghívást. Nekik segíteniük kéne (bárhogy), de önmagukon sem tudnak segíteni, így folyton kudarcot vallanak.
Az a hős, aki nem teszi a dolgát nem hős többé. Pedig a világnak hősök kellenek és a bukott hősök tábora egyre gyarapszik. Így fordul egyre rosszabbá minden, a bukott hősök hada pedig nem segít. Hogy is segíthetnének, épp nekik lenne szükségük segítségre, de az ő helyükre senki sem lép. Nem segít senki. Nem azért, mert nem akar, hanem mert nem tud. Mert nem lehet mindenki hős. De ha a hősök mind elbuknak, mi marad?
