Nos, összeröffent az ihlet. Mondanom (se) kell azt az omlás fejleményt, hogy nem lesz ez (sem) túl pozitív és elég silányul rövid lesz, ezért előre is elnézést kérek.

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

/Csokonai Vitéz Mihály- A reményhez részlet/

Elmélkedésem tárgya a "remény" nevezetű fogalom. Boldogok azok, akik reménykedni tudnak (és mernek). Nem mintha tényleg minden helyre jönne az életükben, de legalább nem fásulnak el a hiányától. A remény egy óriási ajándék az Úrtól, mert tartást ad. És nem csak azt, hanem erőt is ahhoz, hogy bármilyen szarul rosszul alakulnak is a dolgaink, azért se adjuk fel.

Miben lehet reménykedni? Bármiben.

És mi van akkor, ha nem tudunk reménykedni? Szívás.