Nem kellett sok idő, hogy tele legyen a tököm bakancsom egy másik eléggé necces jelenséggel, ami sajnos minden közegben előfordul, még az Egyház egyes közösségeiben is: a keresztény (militarista) elitizmus. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy a templomkertben gyakorolják a ministránsok az Antiochiai Szent Kézigránát hajítást és a bosszú lángoló pallosának mesterfokú forgatását. Amiről szó van, az a vasszigorral vezetett kiképzés (akár ministrálás, vagy bármi egyházközségi, templomi szolgálat), amit általában az ifiakkal rendeznek annak érdekében, hogy a vezető személy saját vállát veregetve mondhassa: "Nálunk Rend van és mi vagyunk a Legjobbak A Világon!!!" Egy ilyen közösségben ugyanis, ha (kis sarkított túlzással(?)) ha nem a többiekkel egységesen veszel levegőt, akkor így jársz:
Költői túlzás? Egy kicsit tényleg az. És ez a szomorú benne. Mi a baj ezzel a nagyon brutál hajtással?
- Elrettent a templomtól és Istentől. Ha a tőled telhető legjobban igyekszel szolgálni az Úrnak, úgy érzed, hogy ez most okés volt (bár egy-két kisebb baki beütött, de ezt a nép egyrészt nem látta, másrészt nem érdekli, mert szépen zajlott minden), akkor a liturgia után a hajat leüvöltik a fejedről, hát nem csoda, ha nem esik jól. És ez akkor szörnyűbb, ha egyszer sem(!) veszik észre az egész szolgálat szépségét egyetlen(!) jelentéktelen(!) baki miatt. Csodálkozunk, hogy az ilyen megaláztatásban részesült fiatalok aztán szépen-lassan elmaradnak (jobb esetben) attól az egyházközségtől, rosszabb esetben az egész Egyháztól?
- Nem építi a lelkiséget, sőt! Túl mély lelkiséget nem ad egy ilyen izzadt izomszagú túlélőpróba, ahol nem telik úgy el egy perc, hogy legalább halovány remény legyen imádkozni. Persze, ima van bőven, csak mind parancsra és többet számít az, hogy látszata legyen. Valódi tartalom nélkül! :S
- Minőségi és termékeny táptalaja a gőgnek. Ez a szervezőt érinti. Ha sikerül kiépítenie a sztereotíp észak-koreai fegyelmet a ministránsok és egyéb szolgálat teljesítők között, akkor jön a vállveregetés, hogy "Megcsináltad Arisztotelész, szuper vagy!" Kialakul a keresztény elitizmus csúcsa; a tudat, hogy a mi csapatunk minden más népnél, csoportnál, közösségnél korszakokkal jobb. De a fenti két pont alapján... biztos ez?
Félreértés ne essék (a közösségemet és nagycsaládomat, tehát a Katolikus Egyházat fikázó légiónyi komment elkerülése végett), hogy ez embertelenül ritka jelenség! Sok közösségben megfordultam már és összesen egyetlen egy helyen láttam! Tehát ez nem átlagos, az Egyház nem ilyen!!! Csak amilyen ritkán fordul elő, legalább annyira káros is.
Minden ehhez hasonló probléma a gőgre vezethető vissza. "Majd én megmutatom, hogy milyen faszagyerekek királyok vagyunk!" És persze "Mi tudjuk, senki más nem!" Testvérek, akik mindent megtesztek azért, hogy a ti közösségeket annyira elit legyen, hogy a felső tízezer és a SAS együtt is csak amatőr laikusok bandája:
Ne öljétek meg a gyülekezetet azzal, hogy farizeus módon kezelitek a dolgokat! Mit ér az, ha a ministráns szögegyenesen áll, sarkosan közlekedik, látványosan imára kulcsolt kézzel és tekintete mereven csak az oltár felé fordul, ha közben a legnagyobb lényeg vész el a szolgálatban? A lelkiségnek ez egy hatékony kényszer-harakirije.
Arról nem is beszélve, hogy így nem lehet imádkozni sem! Tehát a szolgálat két fő lényege, az imádság és lelkiség huszárosan kimarad. A maradék meg csak egy üres héj, amit elég szép fényesre suvickoltak kívülről, de belül... ismerős ez a hasonlat az evangéliumból?
Tehát ez egy komoly probléma. Erre figyelni kéne, hogy ne váljunk írástudókká és farizeusokká, akik olyannyira meg akarták tartani (és tartatni) a törvényt, hogy elfelejtették pont a lényegét. Nem segít az üdvösség felé az, hogy egy szolgálatot nem Krisztussal való találkozásnak, hanem a Rettegés Foka új évadának tűnik a ifjú szemében.
Az ilyen közösségbe ha Jézus személyesen ellátogatna, úgy kihajítanák, mint macskát sza hogy csak nézne!
