Kb. 3 és fél évvel ezelőtt volt egy bejegyzésem, melyben arra utaltam, mennyire fontos, hogy az ember kitartson az álmai mellett. Egy klasszikus Edda (Művek) számot választottam ennek érzékeltetésére. És azt kell mondanom, megőrizte azóta is aktualitását... csak más szempontból. (Ahogy az akkori bejegyzés sem volt terjengős, ez sem lesz az.)
A mai nap számomra fekete betűs gyászeseményt jelent, amihez illene jópofát vágnom, de baromira nem megy. És többet erről nem mondhatok.
"Ha feladod az álmaid meghalsz,
Élve halsz meg."
Korábban az első sor volt fókuszban. Most a másodikat élem meg. A totális vereséget a megszégyenülés követi, majd következik a lélek lassú haldoklása is. Bár biológiailag működik a test, már nincsenek álmok és valódi célok. Nincs ami motiváljon. A hobbik csak ideiglenes menedékek a valóság elől (és azok sem elegek, de meglepő!). Remélhetőleg ez csak ideiglenes állapot (mert nagyon nagy sz@ban van az, aki tartósan szenvedi el), de mint egy legendás fantasy könyvben fogalmazza meg az egyik (egyébként nem épp pozitív) szereplő: "A remény a valóság tagadása."
Ezt a kényelmetlen, hideg és hosszú távon egész bőrt lemaró palástot bizony fel kell ölteni. Nem kívánságműsor.
