Ez egy olyan bejegyzésem, amit nem biztos, hogy ki kéne tennem élesbe... ugyanis a blog eddig megszokott képétől eltérően ez igenis rinya lesz. Ha bárkiből kellemetlen gondolatokat váltanék ki, előre is elnézést kérek.

Voltatok már úgy, hogy megláttatok egy embert, aki igazából semmi rosszat nem tett soha, mégis felbukkanása már önmagában inspirál arra, hogy nekifutásból tüdőn rúgjátok köszönésképp? Nos, ami engem illet, ismerek. Van ilyen ismerősöm... de ebbe most még nem mennék bele, van amit jobb nem képernyőre vetni. Inkább kifejtem, hogy érzi magát Malkáv egy átlagos napján, avagy: milyen érzés Malkávnak lenni most és általában, a mindennapokban.

A nap egy befejezetlen, önmagaddal vívott küzdelemmel kezdődik. A tudatod arra ébred, hogy az eddig átélt értelmetlen (mellesleg fájdalmas, vagy zavarba ejtően kellemes) álmod után  egyenesen és konkrétan utálod magad és szégyenled is... mert megint olyasvalakire gondoltál, akire nem lenne szabad, úgy, ahogy nem lenne szabad, ráadásul rosszat kívánsz valakinek, aki semmi rosszat nem tett ellened (vagy mások ellen), mégis kedved támadna vesén verni néhányszor. De első gondolatod az (amikor az illető eszedbe jut), hogy áttolsz a torkán egy nehéz fejű lándzsát. Vagy csak egyszerűen lefejezed.

Felöltözöl, kajálsz, zenét hallgatsz, bármit csinálsz, hogy levezesd csapongó gondolataidat, melyek között sokszor szerepel egy ember, akiért szembe mennél a kínai néphadsereggel is (puszta kézzel) és az az ember is, akinek kinyitnád a koponyáját egy fokossal, ha lenne rá lehetőséged és eszközöd. Ismét szégyenled magad, mert tudod, hogy neked nem szabad ilyesmit gondolnod másról.

Kötelességeid vannak. Kényelmetlenek, de ez is olyan dolog ám, mint székelni. Enni kell, szarni nagy ügyet intézni muszáj. Tehát elvégzed ahogy tudod, csak ebben is nehezítő tényező, hogy sajnos időnként eszedbe jut az az ember, aki számodra ihletet ad és az a tag is, akit ha lehetőséged lenne, tarkón csapnál egy vascsővel. Így nehéz úgy teljesíteni, ahogy kötelességed lenne...

Enni kell. Megígérted lányaidnak, ismerőseidnek, testvéreidnek, Neki is (akiért megfordítanád a Hold keringési irányát), tehát eszel, szerencsés körülmények között jó étvággyal. Rosszabb esetben nem, de ez a kutyát sem érdekli, a szervezetednek tápanyag kell, még ha ez téged már rég nem is érdekel. Ha folyékony a kajád java, akkor eszedbe jut az is, hogy tudnád belefojtani azt, aki igazából ártatlan, ezért ismét szégyenled magad...

No, ettünk is, "dolgoztunk" is, akkor legyen valami kikapcsolódás, mert különben agyhúgykövet dührohamot kapsz saját ártalmas gondolataidtól. Ergo vagy csatangolsz, vagy kézműveskedsz, bár ez sem segít kikapcsolódni igazán (kivéve a csotkikötés, ami viszont elég nehéz történet). Újra és újra eszedbe jut akiért lezúznád Godzillát is akár, és az is, aki ha csak hat méternél közelebb jut hozzád, máris kitörnéd a nyakát. És szégyenled magad. Mert a változatosság gyönyörködtet és neked ilyesmire gondolnod nem szabad. Fogjuk rá, hogy sikerül valamennyire kilépned ebből a szellemi mókuskerékből. Sajnos ez sem tart sokáig, mert idővel (ami akár egy óra is lehet(!), részben társaság függő) ismét felmerül a gondolataidban az, akiért minden tulajdonod mosolyogva odaadnád. És ha Ő eszedbe jut, akkor sajnos az a testvéred(!) is, akit pont azért fogadtál öcséddé, hogy ne árthass neki (bár égjen csak a pofád!), mégis ártani akarsz, ha meglátod. Ez azért van így, mert sajnos őket már együtt kell kezelned. És ez dühít, tombolsz, őrjöngsz magadban minden egyes alkalommal, amikor csak eszedbe jut. Vulkán tör fel benned, mindent elemészt, minden örömöd, minden reményed és derűdet, nyugalmadat, csak a tomboló harag és féltékenység marad...

aztán amilyen gyors egy (lelki?) pofon, olyan gyorsan magadhoz térsz, szembesülsz azzal, hogy mit képzelsz épp magadról, miért haragszol te testvéredre... és ég a pofád, mint a Reistag.

Pedig igyekszel. Úgy érzed, ami tőled telik, megteszed, hogy túllépj ezen és megtanuld elfogadni gyűlölt(? Kyrie eleison!) testvéred, akiért Krisztus ugyan úgy vállalta a kereszthalált, mint ahogy érted is. Hogy javíts ezen a hálátlan, haraggal és féltékenységgel szennyezett állapoton, cselekszel. Imádkozol érte is és elsősorban azért, hogy az Úr bocsásson meg neked a gőgödért (hiszen érzed, hogy az érte való közbenjárás nem elég őszinte). Csotkit kötsz neki. Megbízod a sulijában járó felsőbb éves hallgatót, hogy figyeljen rá és segítsen neki, ha lehetősége és szüksége van rá. De mintha ez nem lenne elég. Ha legközelebb meglátod, felforr a véred és az ő vérét kívánod. És tudod, hogy a hiba csak és kizárólag benned van.

Csatangolás vége, családi élet (sokat segít!), utána szintén eszel (bár éhséged van, étvágyad nem nagyon), mert megígérted lányaidnak és ismét arra gondolsz, akinek lefestenéd az eget, ha kérné tőled (már azt is kigondoltad, hogyan). De mint eddig tapasztalhattuk, ha Őrá gondolsz, akkor előbb-utóbb (újabban így megy ez, ami szintén dühít) eszedbe jut öcséd is és a legédesebb falat is megkeseredik, a legjobb illat is elenyész. Megint haragszol megint ártani akarsz neki és megint elfog a szégyenérzet.

A napnak lassan vége, még egy adag családi élet, vagy program után saját háborgó gondolataid között nyugovóra hajtod fejed. az esti ima után eljön az alkalom, amikor legalább Istennek is beszámolhatsz arról, hogy vagy, pedig mindig és a legjobban tudja, mi játszódik le benned, átgondolod a napod. Rájössz, hogy a jótetteid mellett(?) mennyiszer tettél rosszat, vagy akartál rosszat tenni, többek között öcséddel és még inkább elfog a szégyenérzet. Összefoglalva: ami kötelességed, abban nem értél el pozitív eredményt, amit legalább kicsit felmutathatnál Neki és Istennek. De legalább számtalanszor gondoltál rosszra ami az öcsédet illeti és akiről tudod a lelked mélyén, hogy jó ember... legalábbis jobb nálad. És ezért (ahelyett, hogy tanulnál belőle) még jobban utálod.

Ez a kegyelemdöfés. Mert valójában nem őt utálod és veted meg igazán. Tudod, hogy öcséd jó ember, akkor mire föl utálkozol? Igazából magadra vagy dühös. Magadra haragszol. Magad hibáztatod mindenért és van is mire. Mert tehettél volna tényleg jót, csak nem tetted. Hosszú a lista...

Saját haragod és elkeseredésed arra buzdít, hogy menekülj magadtól. Ártani nem árthatsz magadban, mert megígérted majdnem mindenkinek, hogy vigyázol magadra (többek közt Neki is és lányaidnak is). Szerencsére a furcsa, vagy zavarba ejtő álom megmenekít egyelőre, de ez is csak ideiglenes menedék és reggel új nap indul. És mindezen érzésed, minden gondolatod, minden belső küzdelmed ismét megindul, minden, az egész (akár az előző nap), újrakezdődik, csak a köret más hozzá (ami nem változtat azon, min mész át újra). Ilyen érzés Malkávnak lenni újra és újra... és újra és megint.