Most már majdnem egy hónap telt el azóta, hogy megtörtént. Halogattam, tagadtam magamban, nem akartam tudomásul venni, ezért halasztottam sok minden mást is, a mindennapjaim rendszertelenné váltak, melyet a testvéreim és barátaim tereltek nagyjából mederbe. Tudtam, hogy valami hiányzik, valami amit még nem tettem meg, de kellett volna, viszont nem tudtam mi az. Most már tudom és nem halogatom az elkerülhetetlent.
Ezt azért írom, hogy elbúcsúzzak Tőled. Tudtuk, hogy egy nap eljön az, hogy elmész, de most minden nagyon zavaros. Túl korán mentél el (szerintem). De az is tény, hogy már sok ideje nagyon rosszul voltál... igazán nem lett volna fair azért életben tudjalak, mert az nekem megnyugvást okoz, míg te vélhetőleg már sokat szenvedtél és még többet gyötrődtél volna.
Sok mindenre emlékszem, amit még régen, gyerekkoromban közösen csináltunk. Csavarogtunk a városban (Te mutattad meg nekem először a Budai vár szépségeit, emlékszem a "galambfürdőszobára", melyen annyit nevettem), mentem veled "bankot rabolni", ami abból állt, hogy pénzt vettél ki egy automatából. Kiskoromban folyton rajtad csüngtem, Te meg ezt mindig békésen tűrted, némán, ahogy szoktad.
Nem foglalkoztatott, mennyire kemény és megtörhetetlen vagy, mert nem vettem észre. Nekem szabad volt sok minden, amit más sose próbáljon meg. Te formáltad a humoromat, később amikor kamasz voltam Te mutattad meg nekem, mit jelent valóban férfinak lenni. Szorgalmas voltál, kitartó, udvarias, és határozott. Emlékszem amikor a trolin cigiző galerit lecseszted amiért a járművön bagóztak. Sosem féltél semmitől, én így láttam.
Aztán lassan, fokozatosan látnom kellett, ahogy megöregszel, a tested gyengül, a hajad őszül, a bajuszoddal együtt. De a tekinteted még mindig kemény és határozott marad. Láttam az első jeleit annak, hogy rosszabbul vagy, mint valaha, de a tekinteted akkor is kemény maradt. Láttam az utolsó hónapokat, amikor már tényleg nagyon szarul voltál... de nem hoztam szóba, mert tudtam, hogy nem vagy hajlandó orvoshoz menni. Mindig makacs voltál (ez nálunk családi vonás) és büszke, a Te akaratod szent volt, amit tiszteletben tartottunk mindig. Még akkor is, ha ez az életedbe került.
Én fedeztem fel aznap mi a helyzet. Küzdöttem Érted, pedig tudtam hogy hiába. És bár küzdöttem, tudtam hogy nem jól csinálom. Azóta nem nyúltam a fonimhoz...
Ritkán lehettél rám büszke. De amikor az voltál, egész lényedből sugárzott és én szomjaztam a büszkeségedre, még ha rengetegszer nem szolgáltam rá (ha tudtad volna, hogy anno mennyi és milyen hülyeséget csináltam...). Ahogy kamaszodni kezdtem, végül egyre kevesebbet beszélgettünk és csak most veszem észre, mennyire súlyos hiba volt ez részemről. Most visszagondolva alig tudok Rólad valamit. És ezt már nem pótolhatom be.
Ez fáj talán a legjobban. Úgy mentél el, hogy inkább csak példaképp voltál a szememben, de csak most fedezem fel, hogy elsősorban az apám vagy. És nagyon hiányzol. Mindig hiányozni fogsz.
De most kell erősnek lennem. Ugyan úgy kell keménynek lennem, mint ahogy Te az voltál. Anyuért is, a testvéreimért is és persze magamért is. Most extrém nehéz... de muszáj lesz, te se panaszkodtál soha. Én meg egy egész bejegyzésnyit rinyálok.
Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy büszke lehess rám. Nem akarlak többé szégyenbe hozni. Felfoghatatlan kegyelem Istentől az, hogy a fiad lehetek. És bár mondani talán sosem mondtam, de nagyon szerettelek, ahogy szeretlek most is. Remélem ezt te is tudtad...
Bíznom kell Isten irgalmában. Ő tudja, hogy mi a jó Neked. Köszöntsd Nagymamát a nevemben is... és ha nem nagy kérés, akkor a munkatársam Gézát és a betegem Pétert is. És persze Melindát, ki osztálytársam volt.
Búcsúzom most Tőled. De hiszem, hogy találkozunk még a feltámadáskor. Kérlek bocsáss meg nekem mindenért amivel kellemetlen helyzetbe hoztalak, megbántottalak, vagy bármi más módon fájt Neked. Mondanám, hogy vigyázz magadra, de Neked már semmi veszélyre nem kell számítanod. A feltámadásig Szia Apu!
U.I.: Tudom, hogy szeretted Máté Péter dalait. Ez talán jó búcsúdal lesz, hisz szeretted ezt a számot.
